Csendben ültünk. 

Kérdően rám nézett.

Bátórítón visszanéztem és mosolyogtam. Közben azt gondoltam magamban: ” Tudom, hogy meg van a te saját válaszod és megoldásod erre.”

És így ültünk. Vett egy mély levegőt majd lassan kifújta, és lehunyta a szemét. 

Ott ültünk, ketten, csendben.

Pár perc is eltelt így. 

Egyszer csak egy halvány mosoly jelent meg az arcán és lassan kinyitotta a szemét.

Egyre jobban mosolygott.

Lassan megszólalt: ” Most minden rendben van. Úgy érzem, magamba érkeztem. Nyugalom van. És ebből a nyugalomból picit másképp látom a dolgokat. Talán kezdhetnénk innen az egész beszélgetést…”